Mátyus Attila

Riport a Dobos Magazin 2005/3. számában:

Köszöntök minden doborientált egyént, illetve mindenkit, aki a Dobos Magazint olvassa!
1972-ben születtem Budapesten. Én is, mint oly sokan közülünk, akik e csodálatos hangszer imádói vagyunk, abban a rejtélyes gyermekbetegségben szenvedtem, hogy mihelyt két egyformának tűnő hosszúkás tárgy: kötőtű, kuglibábu, botok, stb. került a kezembe, azonnal ütni-vágni kezdtem velük. Családi elbeszélések, és halovány emlékeim szerint semmi olyan berendezési tárgy nem volt biztonságban, amiben én látni véltem egy dobot. Mivel gyermekéveiben egy Pest melletti községben, Isaszegen laktunk, elég gyakoriak voltak a sátorod lakodalmak, és még ahová nem volt a családunk hivatalos, én oda is elmentem 8-10 évesen bámészkodni. Csakhogy engem nem a menyasszony meg a sütemény érdekelt, hanem a dobos és a zenekar. A dobos annyira, hogy képes voltam órákon keresztül kővé dermedve figyelni minden mozdulatát.
Közvetlenül a családban hivatalosan foglalkoztatott zenész nem volt. Valami mégis lehet a génállományban, mert édesanyám egészen fiatalon a Kodály Zoltán vezette kórusban énekelt, édesapám viszont remekül tudta a társastáncokat, és zenei ízlése is igen széles spektrumú és jó volt. Apai nagyapám pedig tűrhetően tangóharmonikázott, cimbalmozott, és klarinétozott. Édesanyám testvérei pedig néptáncoltak sok éven át. Dobos és gitáros is van, de ők már nem a szűkebb családi körbe tartoznak. Ennek ellenére szüleim mégse írattak be zeneiskolába, csak később, 1985-ben, amikor felköltöztünk Budapestre. Ekkor kerültem az Újpesti Komjád Aladár Zenetagozatos Általános Iskolába.
Még itt sem tanultam igazán semmilyen hangszeren játszani, otthon viszont más igazi hangszer nem lévén, gyakran próbáltam nagyapám öreg harmonikájából ismert slágerek dallamait kicsikarni. Amikor elkezdtem “tisztességes” középiskolai tanulmányaimat, megvettem az ösztöndíjamból az első szerelésemet. Ez egy használt “méregdrága” Tacton nevű szerkó volt, amelyben egy méretes csavarhúzó helyettesítette a nagydob egyik lábát, és 5000 Ft-ba került. Erről még adásvételi szerződés is készült. Ha eszembe jut, a mai napig is kínoz a nevetés! De az is igaz, hogy nálam boldogabb srác aligha létezett e föld kerekén!
Ezen a szerkón autodidakta módon gyötörtem magam kb. egy évig, minden percet kihasználva a csörömpölésre, ugyanis már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy bármilyen áron is, de dobos akarok lenni. Megboldogult édesanyám -látva igyekezetemet- vásárolt nekem egy alig használt, de kitűnő állapotban levő Amati szerelést, ami engem még több gyakorlásra ösztönzött. Ez sajnos meg is látszott a tanulmányi eredményeimen. Ebben az időben gyakorlásaim javarészt abból álltak, hogy kétségbeesetten próbáltam “leszedni” ismert előadók ( Edda, Queen, Hungária, stb.) számainak a dobkíséretét. Közben persze, hogy-hogynem, egymásra találtunk olyan srácokkal, akikkel nagyjából egyforma szinten álltunk a hangszertudással, így már mehetett is a “csihi-puhi”. Ezek a bandák természetesen nem is lehettek mások, mint igazi amatőr rock felállások.
Hamarosan kezdtem érezni tudásbeli hiányosságaimat. És a zenék sem elégítettek ki, ezért kb. 17 évesen Nesztor Iván tanár úrnál elkezdtem az ismerkedést a kottával, meg a helyes verőfogással, mert kiderült, hogy még azt sem jól fogom. Ezután Kovács Bélához jártam, aki főleg a tánczenei ritmusokat és nyugatról behozott kottáiból a funk alapjait próbálta belémplántálni. Közben adódott a lehetőség, és elkezdtem “vendéglátózni”, és -én fafej!- azt gondoltam OSZK vizsgával a zsebemben, hogy megy ez nekem, minek többet tanulni. Tévedtem!

A petőfi Rádió egyik műsorában Dave Weckl “Masterplan” című lemezéről elhangzó pár szám nagy pofon volt. Ismét tanulni vágytam, és rátaláltam a Pro Drum “dobiskolára”, ahol Korompay Zsolt nagyon jól és érthetően tanította a dobolás idehaza még újdonságnak számító rendszerét. Tulajdonképpen neki köszönhetem sok minden mással együtt, hogy a Magyar Nemzeti Cirkusz dobosa vagyok, ugyanis ő hívta fel a figyelmem a munkalehetőségre egy külföldi cirkusztársulatnál Ebből ugyan nem lett semmi, de Isten útjai kifürkészhetetlenek: . Egyszer csörgött a telefon, és a Magyar Nemzeti Cirkusz igazgatója röviden vázolta, hogy nála üresedés van dobos poszton. Ennek már öt éve, de ezalatt az idő altt is játszottam több más-más irányzatot képviselő zenekarban, de sajnos a “hakni” és a klubok szintjénél egyikkel sem értünk el nagyobb sikereket.
Mondhatnám: dobbal fekszem, dobbal kelek, mert a gyakorlásra is szakítok időt, bár amióta nemrég családot alapítottam, ez egyre nehezebben jön össze. Kedvenc dobosaim vannak magyarok és külföldiek egyaránt, de szerintem minden dobos gondolja, hogy kikről lehet szó. Több mint tíz évig különböző akusztikus dobokon játszottam, de ez évben a cirkusz vásárolt egy elektronikus hangszert a magyar Padtech cégtől, ami küllemre sem utolsó, de ami meglepett, milyen jó a padek játékdinamika-visszaadási képessége. Az pedig már elképeszt, hogy a Roland dobmodul milyen sokféle felhasználási lehetőséget hordoz. Aki teheti, tegyen egy próbát!
Végül a jövőről kellene írnom. Célom a dobolással kapcsolatban az eddigi ismereteim további bővítése, és emellet tanítási ambícióim is vannak. Legvégül, de nem utolsó sorban, köszönöm a Dobos Magazin szerkesztőinek, hogy felajánlották a bemutatkozás lehetőségét az újságban. Amint ígéretet is tettem rá, a következő számban írok egy kicsit a cirkuszi dobolásról.

Repül a tányér . . .
(Részlet a Dobos Magazin 2006/1. számából)

De nem ám a cintányér, amire te gondolsz! Nem kell fedezéket keresned, ez a cseréptányér a cirkuszban! Én közben eszeveszettül tremolózok, a lábdobon jönnek a négyek, a bal lábam serényen hozza a lábcintányérral a felütéseket. Mert ugye az sem árt, ha közben még a nyolc hangszeres kolléga játéka is egyben marad. A következő pillanatban, mikor a tányér célba ér, azonnal beviszek egy rimshot-ütést a pergőre, egy crash-tányér ütéssel egy időben. Majd végre én is kísérhetem minden végtagommal és idegszálammal a megkomponált zenét. De sajnos, nem sokáig, mert látom, hogy egy artista szaltót szeretne ugrani a lován . . . előadás van!
Ilyen eseménysorozatok várnak az emberfiára, ha beül egy cirkuszzenekarba dobolni. Jó, lehet, hogy dobos részről nem tűnik nagynak a mutatvány, mert a nézőket úgyis a porondon zajló produkció köti le, de a zenekar és a fénytechnikusok feladata, hogy magasabb színvonalra emeljék a műsort. A dobosé meg az, hogy kiemeljen a produkcióból bizonyos momentumokat.
Ezt cirkuszi nyelvezettel úgy is hívják, hogy “poentírozás”. A cirkuszigazgatóm, akitől sokat tanultam e téren, mondogatta sokszor, hogy: “-Emeld ki a produkciót!” Még élénken emlékszem a hat évvel ezelőtti generálpróbára, és az azt követő premier előadásra. Igazi adrenalinbomba volt! A cirkusz világában jártas kollégáim adták a “jó” tanácsot, hogy: “-Majd üsd be a poénokat!” A generálpróbán körülbelül másodpercenként jött az utasítás, hogy: “-Virbli és bumm!”
Aztán a premier előadáson egy lázálom kezdett valóra válni, mert ahogy felpörögtek az események, én már csak csapkodtam, mint hal a szatyorban, és próbáltam eldönteni, hogy mi lehet a fontossági sorrend? A zenei fordulatok betartása a “virbli bummal”, vagy a kotta? Mindhármat összekoordinálni szinte lehetetlennek tűnt számomra. Szerencsére, mint kiderült, valamennyi hibaszázalék tolerálható a kezdés első hónapjában. Nem kevés időmbe telt, mire magamtól rájöttem, hogy a beütést a zenei kísérettel akkor tudom a legkönnyebben összehangolni, ha a metrumon belül a tremoló és a beütés is valamilyen ritmikai értékre kerül. A mellékelt kotta még az első cirkuszi évemből származik. Azért írtam le, mert abban az időben szerelmes voltam a triolás kéz-láb kombinációkba, és valahogy cikinek éreztem egy hónap után, hogy a műsorszám előtti nyolcütemes szólóm “ahogy esik, úgy puffan”-módon hangzik. Ha valaki kedvet érez hozzá, hogy lejátssza, de nem érzi elég gyakorlottnak magát, pár mondattal segítenék a megvalósításban.
Az első és a második ütemben levő triolák váltott kézzel játszandók. A harmadik ütem, és a negyedik ütem első két negyedén játszott triolák a jobb-bal-láb közkedvelt figurája, a negyedeik ütem harmadik és negyedik negyedén a triolák kézrendje pedig jobb-bal-láb, láb-jobb-bal. Az ötödik ütem első negyedén levő triola kézrendje, jobb-bal-jobb, a második negyed pedig bal-bal-láb. Innentől kezdve a nyolcadik ütem előkés hangjáig ez a kéz-láb rend ismétlődik.
Az a javaslatom, hogy a figurákat először külön.külön gyakorold ki, majd játszd össze félütemenként. Végül egy-két ütemenként összerakható a hangsúlyok betartásával a szóló.
Sok sikert, dobolásban gazdag éveket kívánok!