Alapok nem csak kezdőknek: dobhangolás (részlet a Dobos Magazin 2001. évi 2. számából)

A következőkben a dobok hangolásával és az ezzel kapcsolatos tudnivalókkal foglalkozunk.
A dobszerelés hangolása nem hasonlítható a dallamhangszerekéhez, mivel nem előre meghatározott hangmagasságra, vagy skálák szerint hangolunk, hanem az egyéni ízlésünknek, illetve a zenei stílusnak megfelelően. A lehetőségek sokféleségétől azonban könnyen zavarba jöhetünk, és könnyen előfordulhat, hogy nem tudjuk azt, hogy miért szól jól a hangszerünk egyik alkalommal, és miért nem máskor. Hogy könnyebben eligazodjunk a hangolás rejtelmeiben, először vegyük szemügyre, hogy milyen tényezők befolyásolják a dobok hangzását.
Négy főbb szempontot különböztethetünk meg:
1. A dobtest és alkotórészei. A dobok hangszínét és a hang lecsengését határozzák meg. A dobtest által keltett hangszínen nem tudunk hangolással változtatni!
2. A dobbőrök és a hangolás. A megütéskor keletkező hang magasságát, lecsengését és a hangindítás (attak) erősségét határozza meg.
3. Felfüggesztés, tompítás. A hangok lecsengését, bizonyos felhangok erősségét, valamint a játékérzetet befolyásolják.
4. Teremakusztika. Nem mindegy, hogy milyen szobában helyezkedik el a szerelésünk! Más hangzást kapunk pl. egy sima falakkal rendelkező, vagy egy szőnyegekkel borított szobában.
A szoba mérete is befolyásolja a hangzást, sőt azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a tőlünk messzebb levők más hangzást érzékelnek, mint mi, a szerelés mögött.
A továbbiakban vizsgáljuk meg részletesebben a fenti tényezőket! Először a dobtesttel foglalkozunk. Több szempontra kell figyelemmel lennünk.
A test átmérője behatárolja, hogy milyen magasságú hangot adhat ki a dobunk. Egy nagyobb átmérőjű dob mélyebb hangot ad ki, mint egy ugyanolyan feszesre húzott bőrökkel rendelkező kisebb.
A test mélysége is hat a keletkező hang magasságára: egy mélyebb testű dob -mivel a hangot előállító cső, azaz a dobtest, hosszabb- mély felhangokban gazdagabb hangot állít elő, mint egy „laposabb”. Ezen kívül egy mélyebb testű dob -mivel a két dobbőr messzebb helyezkedik el egymástól- valamivel lassabban reagál az ütésekre, a keletkező hang valamivel kevésbé átütő, mint egy rövidebb testű dob esetében.
A dobtest vastagsága a hang mélységét és lecsengését befolyásolja. Egy vékonyabb testű dob mélyebb(!) hangot ad ki, mint egy vastagabb. (Ez a cintányérokra is érvényes. Egy vékonyabb tányér mélyebb hangot ad, egy vastagabb magasabbat.) Egy vékonyabb testű dob szabadabban rezeg a megütés után, vagyis a hang lecsengése hosszabb lesz, és a dob érzékenyebben reagál az ütésekre. Akkor érdemes ilyen dobot választanunk, ha a játékunk széles dinamikai skálán mozog. Ezzel szemben egy vastagabb testű dob hangját -mivel a testhang kevésbé vesz részt a hangzás kialakításában- elsősorban a dobbőr határozza meg, vagyis a különböző típusú bőrökkel könnyebben állíthatunk elő változatos hangzásokat. A dob kevésbé reagál érzékenyen a halk ütésekre, vagyis akkor válasszunk ilyen testű dobot, ha főleg az erőteljes ütéseket  használó játékmódot részesítjük előnyben. („Vékony” testen a 8 mm-nél vékonyabb, „vastag” testen az ettől vastagabbat értem.).
Egy harmadik dobtesttípus az, amelyik erősítőgyűrűkkel van ellátva. Ez  a fenti két típus előnyeit egyesíti: vagyis a vékony dobtestre jellemző sötét tónust és hosszú lecsengést, valamint a vastag testre jellemző határozott hangindítást.
Érdekes megoldás a Drum Workshop cég által alkalmazott „timbre matching” eljárás. Lényege, hogy egy szerelés dobtestjeit úgy válogatják össze, hogy a nyers, lakkozatlan testeket megütögetik, és a kapott hang magasságát a dobtest belső falára pecsételik, majd olyan összeállítású szereléseket készítenek, hogy a dobtestek alaptónusa egymással harmonizáljon (pl. két test egymáshoz viszonyított hangmagassága egy nagyterc, vagy egy kvart). Így elkerülhető, hogy pl. egy tom hangzása „kilógjon” a többié közül (pl. sokkal rövidebb a lecsengése, vagy csak túl mélyre hangolva szól szépen stb.). A „timbre matching” másik nagy előnye, hogy irányt mutat arra nézve, hogy a dob milyen magasságú hangolásra reagál a legjobban (pl. ha egy felső tomba a cisz jel van ütve, akkor ha a dobbőrt erre a hangra hangolva teljes, kerek hangzást kapunk). Azonban ne felejtsünk el két dolgot: az egyik az, hogy a dobokra (az üstdob kivételével) nem jellemző az, hogy meghatározott magasságú hangot adnak ki, ezért a fentebb említett cisz hangmagasság csak iránymutatónak tekinthető; a másik pedig, hogy a dobbőrök nyomóhatása hat a dobtestre is, vagyis ha egy dobot magasabbra hangolunk a dobtest is jobban megfeszül, és emiatt a testhang is magasabbá válik.
A dobtest talán legfontosabb része a pereme. Ugyanazt a szerepet tölti be, mint pl. egy gitáron a nyak. Nagyon fontos, hogy egyenletes, sík legyen. Valószínűleg nem lesz nehéz elképzelnünk a következőt: ha található a peremen egy mélyedés, a dobbőr kevésbé feszül itt meg, emiatt  mélyebbek az itt keletkező hangok, és ez diszharmonikus felhangokat, azaz „bilihangzást” eredményezhet.
Nem mindegy az sem, hogy milyen fából készült a dobtest. A legtöbb cég csúcsmodellje juharfából (maple) készül. Nem véletlenül, ugyanis ez a fafajta gazdag, kerek tónusú hangot ad.
Gyakran használt fajta a nyír is ( angolul: birch, néha szokták helytelenül „birs”-nek fordítani, de a birs egy gyümölcsfa, amiből nem készítenek dobtestet!). Erre a fajtára a valamivel „tömörebb”, kontrolláltabb, kevésbé átütő hangzás a jellemző. Jojo Mayer szavaival élve: a juhar hangzása inkább „bumm”, míg a nyíré inkább „tang” (oké, ez így leírva meglehetősen furcsa, de ha megpróbáljuk hangosan kimondani, akkor könnyebben el tudjuk a hangzásokat képzelni). Juharfát használnak pl. a már említett Drum Workshop, Pearl MMX, MRX, SRX, Tama Starclassic Maple, Tama Artstar Custom, Yamaha Maple Custom, Premier Signia, Mapex Orion Custom, Sonor Designer Maple, stb. dobok készítéséhez. Nyírfából készül a méltán híres Yamaha Recording Custom szerelés, vagy pl. a Pearl BRX, Tama Starclassic Performer Birch, Yamaha Birch Custom Absolute, Premier Genista, Sonor Designer Birch stb. dobok. Használják még a bükkfát (beech) is(pl. Yamaha Beech Custom), valamint az afrikai mahagónit (pl. Pearl MHX -ez szerintem egy nagyon jó dob!-, vagy számos régi, azaz „vintage”, vagyis „veterán” dob készült még ebből a fajtából, pl. némelyik régi Ludwig, vagy Slingerland). Mindkét fenti fafajtára a juharénál valamivel sötétebb, de kicsit „szárazabb” tónus jellemző.
A fentiekben a legjobb minőségű, és ezért a legtöbbünk számára nem megfizethető árú dobszerelések gyártásához használt fafajtákról esett szó. A közép- és alacsony árkategóriájú dobtestek gyártásához általában fülöp-szigeti mahagónit, nyárfát, hársfát, vagy valamilyen másfajta trópusi keményfát használnak. Gyakran előfordul az is, hogy a test legbelső rétegét nyírből, juharból, vagy mahagóniból készítik a szebb látvány és a jobb hangzás érdekében. Természetesen az ilyen dobtestek nem nyújtanak annyira teljes hangzást, mint a juhar-, vagy nyírfából készültek, főleg a közép- és a magas tartományú felhangok és a rövidebb lecsengés jellemzőek rájuk, de könnyen elképzelhető, hogy egy gyakorlatlanabb hangmérnök könnyebben tudja hangosítani őket. Ha a fenti dobtestekből inkább a mély tartományú hangokat akarjuk előcsalogatni, akkor kétrétegű bőrök használatát javaslom (erről  később még lesz szó bővebben).
Nemcsak fából, hanem fémekből (pl. acél, sárgaréz, bronz, alumínium stb.) is készítenek -elsősorban pergődobhoz- testeket. A különböző fémek hangkaraktere eltér egymástól, de mindegyikre jellemző, hogy „agresszívebb”, átütőbb, de kevésbé „meleg” tónust kapunk mintha egy fatestű dobot használnánk.
Különböző műanyagokat is felhasználhatnak dobtestek előállítására. A hang karaktere általában kevésbé „meleg”, mint a fa-, és kevésbé átütő, mint a fém dobtesteké, de a hang lecsengése igen hosszú lehet.
A továbbiakban a dobbőrök hangtulajdonságait vesszük szemügyre. Napjainkban a bőröket általában műanyagból gyártják elsősorban a levegő páratartalmára való érzéketlenség, valamint az alacsony ár miatt. A választék sokfélesége zavarba ejtő, de hogy könnyebben eligazodjunk  a következő kategóriákba soroljuk őket:
1. Egyrétegű dobbőrök. Pl. Remo Ambassador, Diplomat; Evans G1, stb.
2. Kétrétegű dobbőrök. Pl Remo Emperor, Pinstripe; Evans G2, stb.
3. Érdesített felületű dobbőrök. A fenti típusok mindegyike kapható sima, azaz átlátszó, illetve érdesített, fehér változatban is. A sima változatok némelyikét gyártják még fehér, fekete, és néha egyéb, különleges -pl. ezüst- színekben is.
4. Tompított dobbőrök. Többféle módszert használnak. Pl a Remo CS ( CS = controlled sound, azaz „szabályozott hangzás”) esetében a bőr közepére egy azonos anyagból készült korongot ragasztanak; a Remo Powerstroke esetében a tompító hatást a bőr szélén elhelyezkedő gyűrűvel érik el; a Remo Pinstripe két rétege között epoxigyanta-réteg található a széleken; az Evans Hydraulic két rétege között vékony olajréteg helyezkedik el. (Viszont a közhiedelemmel ellentétben a Remo Pinstripe nem „olajbőr”! A két réteg között nincs olajfilm!) Az Evans cég gyárt még olyan dobbőröket a „dry” megkülönböztető jelzéssel, amelyeken a tompítógyűrű fölötti rétegen apró lyukak találhatók, és az ezeken kiáramló levegő rövidebbé teszi a lecsengést.
5. Állatbőrutánzatok. Pl. Remo Fyberskyn, Reinessance, Suede, stb.
6. Nagy igénybevételre tervezett bőrök. Pl. Remo Falams, amely gyártásához kevlárt használnak. Ebből az alapanyagból készülnek a golyóálló mellények is.
7. Rezonátorbőrök. Pl Remo Ambassador Snare, Diplomat Snare, és egyéb pergődob alsóbőrök, de az Evans cég gyárt Resonant névvel tom-tom rezonátorbőröket is.
A továbbiakban vizsgáljuk meg a fenti típusok hangkarakterét.
Egy egyrétegű bőr éles hangindítással, felhangokban gazdag hangszínnel, és hosszú lecsengéssel rendelkezik. Ezzel szemben egy kétrétegű bőrt használva „kerekebb” hangindítást, kevésbé gazdag felhangokat, „melegebb” tónust, rövidebb lecsengést, azaz valamivel „vastagabb” hangot kapunk. Ha abban az irigylésre méltó helyzetben vagyunk, hogy pl. egy juharfából készült szereléssel rendelkezünk, akkor egyrétegű bőrökkel konkrét, éles hangindítást és telt lecsengést kapunk, a dobtestek biztosítják a hangzás „melegségét” és „kerekségét”. Ezzel szemben, ha egy „átlagos” szerelésen játszunk, akkor kétrétegű bőrök használatával könnyebben érhetjük el a mélyebb tónust. Ez utóbbi bőrtípusokat javaslom a „rockosabb” hangzás eléréséhez, illetve, ha a bőrök tartóssága az elsőrendű szempont. Tom-tom alsóbőrnek viszont minden esetben egyrétegű bőrt ajánlok (kivéve esetleg, ha „üveg”, azaz műanyagból készült szerelésünk van), mert alul is kétrétegű bőrt használva könnyen „dobozhangot” kaphatunk (eléggé viccesek ezek a jelzők, nem?).
Egy érdesített, azaz bevonattal rendelkező bőr valamivel élesebb hangindítással rendelkezik, mint egy sima, valamint a bevonat tompítóhatásának köszönhetően „lágyabb” tónust és rövidebb lecsengést kapunk. Valamint érdes bőrt érdemes a pergődobunkra választanunk, ha seprűvel is akarunk játszani rajta.
A különféle tompított bőrök, mint ahogy ez a nevükből is kiderül, rövidebb lecsengésű hangot állítanak elő, az állatbőrutánzatok pedig mind megjelenésükben, mind hangjukban az állatbőrre jellemző sötétebb tónusú, de „szárazabb” hangszínnel rendelkeznek.
A kevlárból készült bőrök sokáig bírják a nagy igénybevételt, de nem rendelkeznek túl „gazdag” hangszínnel, kissé „doboztónusúak”, elsősorban pergődobra javaslom használatukat.
A dobtesten és a bőrökön kívül a káva is befolyásolja a hangzást. A leggyakrabban használt típust fémlapból, sajtolással állítják elő. Minél vastagabb anyagot használnak, annál kevésbe hajlékony a káva, ezáltal könnyebben hangolhatunk. Gyártanak kávát öntvényből is, ezekre a sokkal magasabb ár mellett a „szárazabb” hangzás, kevésbé komplex felhangok, valamint az élesebb hangindítás jellemzőek.
Ezek után vizsgáljuk meg röviden, hogy a dobok felfüggesztése hogyan befolyásolhatja a hangzást! Elsősorban a magasabb árfekvésű szereléseknél alkalmaznak az utóbbi évtizedben olyan felfüggesztést a tom-tomokon, hogy a dobot a tartójához rögzítő alkatrészt nem közvetlenül a dobtestre, hanem valamilyen fémből készült alkatrésszel a kávához, vagy a hangolócsavarokhoz erősítik. Ilyenek pl. a Purecussion R.I.M.S., Pearl OptiMount, I.S.S.,Tama Starcast, stb. Alkalmazásukkal a tartók által keltett zavaró, magas felhangok nagymértékben csökkenthetők, ezért kevésbé, vagy egyáltalán nem kell tompítást alkalmaznunk a tomokon. Két zavaró mellékkörülményre kell azonban figyelnünk: az egyik az, hogy az ilyen felfüggesztéssel ellátott dobok lehet, hogy jobban mozognak az ütések hatására, mint egy hagyományos; a másik pedig az, hogy nagyobb dobtokra van szükségünk, hogy elférjen a dob is, meg a felfüggesztése is.
Most pedig elemezzük, hogy miként hat a teremakusztika a hangzásunkra. Több tényezőt kell figyelembe vennünk. Ilyenek pl. a terem mérete és alakja, a falfelületek burkolata, sőt még az is, hogy hányan tartózkodnak benne. Ha nagyméretű teremben játszunk, és nem mikrofonozzák a szerelésünket, alkalmazzunk valamivel magasabb hangolást, és ne tompítsuk a dobjainkat. Ez elősegíti, hogy a dobolásunk ne vesszen el az erősítők hangja között. Ha kisebb teremben játszunk, vagy a falfelületek nagyon visszaverik a hangot, alkalmazzunk egészen mély hangolást és tompítsuk le a dobokat jobban, mint általában. Ha tehetjük, használjunk kisebb testű dobokat, hogy ne legyen túl mély a dobok hangja. Ha mikrofonozzák a dobunkat, tegyünk a hangmérnök kedvére, még akkor is, ha nem tetszik az a hangzás, amit a dobok mögött ülve hallunk (nekem általában egyáltalán nem szokott), ugyanis a mikrofonok más hangot „hallanak”, mint a fülünk. Az erősített dobhangzás remélhetőleg illeni fog a zenéhez.
E kis kitérő után kezdjünk végre hangolni.
Kezdjük, mondjuk azzal, hogy egy kisebb méretű tom-tomra új bőröket teszünk.
Először tegyük a dobot valamilyen vízszintes felületre. Ezután helyezzük a dobbőrt a dob tetejére, majd erre a keretet a hangolócsavarokkal. Ügyeljünk arra, hogy a bőr széle azonos távolságban legyen a dobtesttől annak kerülete mentén! Ezután csavarjuk be a csavarokat addig a pontig, ameddig éppen hozzáérnek a kerethez, majd egy tetszőleges csavaron húzzunk egy fél-, vagy egy egész fordulatot, majd ugyanekkorát a vele szemben levőn, és csak ezután térjünk rá az első melletti csavarra, és így haladjunk tovább. Ezzel elkerülhetjük, hogy a hangolás folyamán a bőrt a dob egyik széle felé húzzuk. Addig ismételjük ezt az eljárást, ameddig a bőrt feszesre nem húztuk. Ha eközben reccsenő hangokat hallunk, nem kell megijednünk, nem fog a bőr beszakadni, csak annak a  gyantának a fölöslege válik le, amellyel a dobbőrt a fém keretébe ragasztották. Ezután a tenyerünkkel nehézkedjünk a dobbőr közepére. Ezzel  „betörjük” a dobbőrt, azaz biztosítjuk, hogy a dob teljes permére egyenletesen felfeküdjön. Ugyanígy járjunk el az alsó bőrrel is! Ezután a dobot az általunk kívánt hangmagasságba fogjuk hangolni.
Ahogy mindannyian rendelkezünk egy olyan hangterjedelemmel, amelyen belül kényelmesen tudunk énekelni, ugyanúgy a dobok mérete és a bőrök minősége meghatározzák azt, hogy milyen tartományon belül hangolhatunk egy adott dobot. Azt a módszert fogjuk használni, hogy a dobunkat a lehető legmélyebbre hangoljuk, majd a bőröket külön-külön kis lépésekben egyre feljebb hangolva keressük meg a nekünk tetsző hangzást, vagy hangzásokat. A következő módon járjunk el: először fokozatosan lazítsuk meg mindkét bőrt addig a pontig, amikor már nem hallunk dobhangot, csak azt a hangot, ahogy a verő a bőrre üt (ez egy száraz, csattanó hang). Ezután helyezzük a dobot valamilyen puha felületre, és az egyik bőrt nagyon kis lépésenként, nyolcad-, vagy tizenhatod fordulatokkal hangoljuk fel addig a pontig, amikor már dobra jellemző búgó hangot hallunk. A legmélyebb hangot keressük, és egyenletesre hangoljuk a dobot, vagyis úgy, hogy az összes hangolócsavar közelében ütögetve a bőrt, ugyanazt a hangmagasságot kapjuk. Nagyon kis különbségek előfordulhatnak, hiszen két hangolócsavar közötti részen ütögetve egészen kicsit mélyebb hangot kapunk, és akkor is, ha beljebb, a dob közepe felé ütünk. A másik dobbőrt is ugyanígy hangoljuk a lehető legmélyebbre. Ezután helyezzük a dobot a tartójára, és ütögessük meg hangosan is, halkan is, közben figyeljük a hangját. Ezután hangoljuk a felső bőrt egy fél hanggal, vagy egy negyedfordulatnyival feljebb, és ütögessük meg újból a dobot. Folytassuk tovább a felfelé hangolást és az ütögetést. Fogunk olyan hangzásokkal találkozni, amelyek jók, és olyanokkal, amelyek nem. Egy idő után az ütőbőrt olyan magasra hangoltuk, hogy a két bőr hangmagassága már olyan nagymértékben eltér egymástól, hogy nem kapunk jó hangot. Amikor elértük eddig a pontig, hangoljuk az ütőbőrt a legalacsonyabb hangra, az alsó bőrt egy fél hanggal feljebb, és kezdjük el az egész eljárást elölről. Mindez meglehetősen ijesztően hangzik, de ez a legbiztosabb módja annak, hogy megállapítsuk, hogy „mit tud” a dobunk. Jó ötlet az is, hogy mindeközben jegyzeteljünk, hogy egy bőrcsere után ne kelljen ezt az egész eljárást megismételnünk. Ennek a lépésenként haladó hangolásnak én egy egyszerűsített változatát használom. A következő módon járok el: először a dobot a legmélyebb állapotára hangolom, azután félfordulatonként haladva, mindkét bőrt azonos magasságba hangolom addig a pontig, ameddig el nem érem a nekem tetsző magasságot. Ez álló tomok esetében közel van a legmélyebb hanghoz, de a kisebb tomokat sem szoktam nagyon magasra húzni (de ez csak az én ízlésem, nem feltétlenül követendő példa), ha magasabb hangot szeretnék, inkább kisebb méretű tomot szeretek használni. Ezután, ha olyan hangot akarok kapni amely a megütés után mélyül, a felső bőrt valamivel lejjebb hangolom.
Miközben hangoljuk a dobunkat, mindig figyeljünk arra, hogy a bőr egyenletesen feszüljön, azaz a hangolócsavarok közelében ütögetve azonos legyen a hangmagasság.
Az ütőbőrön azonban egy vagy két csavart meglazíthatunk egy kicsit, így a dob hangja mélyül, rövidül a lecsengés, a felhangok bonyolultabbá válhatnak, a megütés után mélyül a hang (ezt angolul úgy nevezik, hogy: „pitch bend”, jobb híján magyarul én „hangesésnek” hívom), és csökken a hangerő is. Ha viszont az összes hangolócsavar különböző feszességűre van állítva, és a bőr magasra hangolt, akkor tökéletes „bilihangot” kapunk.
Az összes tom-tommal hasonló módon járjunk el. Két dob között alkalmazzunk kis-, vagy nagy terc, vagy kvart hangközt. Mindenki különböző ízléssel rendelkezik, de engem személy szerint ki lehet kergetni a világból, ha a tomokon megszólal a „Boci, boci, tarka”, úgyhogy én a kvart hangközt részesítem előnyben.
A lábdob hangolásával könnyebb a dolgunk, mert ezt a dobot rendszerint igen mélyre hangoljuk. Gyakori, hogy az első bőrre egy lyukat vágnak azért, hogy a dobot könnyebben mikrofonozhassák és, hogy könnyebben lehessen változtatni az alkalmazott tompításon. Erre a célra használhatunk egy párnát, vagy egy darab pokrócot, amely mindkét bőrhöz hozzáér, vagy ha ütő- és első bőrnek is Powerstroke3-at használunk, lehet, hogy nem is fogunk további tompítást alkalmazni. Ha inkább jazzes hangzást szeretnénk elérni, alkalmazzunk egyrétegű bőröket, hangoljuk a dobot magasabbra, és ne nagyon tompítsunk. Rockos, vagy funkys hangzáshoz kétrétegű bőröket, mély hangolást és fokozottabb tompítást javaslok.
A pergődobot nagyon sokféleképpen hangolhatjuk. Ha új alsóbőrt teszünk fel, ne nehezedjünk rá, mikor felfeszítjük, mivel ez a bőr igen vékony, és ezzel könnyen tönkretehetjük! Ha az alsóbőrt viszonylag lazán hagyjuk, akkor könnyebb pergetni a dobon, illetve a 70-es évek rock, vagy a Philly Joe Jonesre jellemző jazzhangzását elérnünk. Ha feszesre húzzuk az alsó bőrt a kapott hang precízebb, konkrétabb, a „papa-mama” pergetések szebben szólnak, laza ütőbőrrel a Steve Gadd hangzást közelítjük meg, közepesre, illetve feszesre húzottal pedig a napjainkra jellemző pop, rock, funk, valamint a Tony Williamsre jellemző jazzhangzáshoz közelítünk. Sokféle pergődob közül választhatunk, a lapos testű piccoloktól a mélytestűekig, de egy 5, vagy 6,5 coll mélységű pergődob ideális hangszer lehet bármilyen zenei stílusra, kísérletezzünk bátran a hangzásokkal.
Ne feledkezzünk meg a pergődob egy fontos összetevőjéről, a pergőhúrról sem. Ha túl lazára állítjuk, a hangzás „maszatos” lesz, ha kicsit feszesebb, a dobon szépen pergethetünk, valamint akkor is ilyen beállítást érdemes választanunk, ha kizárólag rendkívül hangos „kettő-négy”-et játszunk a dobon. Feszesre húzott húrral precíz, konkrét hangot kapunk, de a „heaviest metal” stílushoz nem a legszerencsésebb, mert a húr nem tud eléggé eltávolodni a bőrtől és pergődob hangzás helyett egy magasra hangolt tomra jellemzőt kapunk. Vigyázzunk arra, hogy ne húzzuk a sodronyt túl feszesre se, mert ebben az esetben a húr maga gátolja az alsó bőr rezgését, és ez „dobozhangzást” eredményez.
Sok dobost zavar az, hogy a pergődob húrjai megszólalnak akkor is, ha egy másik dobra, pl. egy kisebb tomra ütnek. Segíthet valamelyest, ha a pergődobot, vagy azt a tomot amelyikre a pergő a leginkább érzékeny, más magasságra hangoljuk, vagy ha pergődob alsó bőrén a húrhoz legközelebb levő hangolócsavarokat valamennyire meglazítjuk, de valószínű, hogy ezzel nem oldjuk meg a problémát. A legokosabb döntésnek azt tartom, ha elfogadjuk, hogy a húr „zizegése”  a dobszerelés hangjának egy szerves része, ha pedig pl. halk jazzt kísérünk seprűvel, célszerű a húrokat lekapcsolni.
Többször említettem már a dobok tompítását, de még nem elemeztük, hogy miként tegyük ezt. Nagyon fontos, hogy először hangoljuk be a dobot, és csak utána tompítsunk, és csak annyira amennyire feltétlenül szükséges. Viszonylag egyszerű a dolgunk. Használhatunk kisebb, vagy nagyobb darab ragasztószalagot, egy kis darab papírzsebkendőt, vagy kartondarabot a dobbőr szélére ragasztva; készen kapható gyűrűalakú tompítókarikák közül is választhatunk, vagy egy régi dobbőrből  magunk is készíthetünk egyet. A készen kapható eszközök közül a kedvencem a „moongel” nevű termék. Ez egy zseléállagú műanyagdarab, ami a dobbőrre tapad. Ha beljebb helyezzük, jobban tompít, ha kijjebb, kevésbé.
Itt a cikk végén, arra szeretném még felhívni a figyelmet, hogy elképzelhető az is, hogy egy nekünk tetsző, felvételen hallott dobhangzást nem tudunk pusztán hangolással reprodukálni. Digitális effektek, samplerek használatával előállított hangzást csak mikrofonozás, és a megfelelő effektek, vagy esetleg elektronikus dobszerelés használatával érhetünk el.
Remélem ezzel a cikkel sikerült hasznosítható információkat közölnöm, és azt elérnem, hogy a dobok hangolását ne tartsuk valamilyen megközelíthetelen, speciális dolognak, amihez néhány dobosnak van érzéke, a többségnek pedig nincs. A legfontosabb az, hogy használjuk a fülünket, hallgassuk a dobokat figyelmesen. Ha néhány tennivaló leírva túl bonyolultnak tűnik, ne ijedjünk meg, hanem próbáljuk ki, és valószínűleg a gyakorlat igazolni fogja, hogy nem is olyan nehéz a dolgunk. Végül is a dobhangolás nem agysebészet!
Akit a téma bővebben érdekel, tudom ajánlani a “Drum Tuning: Sound And Design” című kitűnő videot, amelyet a nem kevésbé kitűnő Bob Gatzennel készítettek, (Martonosi Györgytől meg lehet rendelni, de a video megértéséhez angoltudás természetesen szükséges!), vagy a Modern Drummer 1999. novemberi számában is található egy hosszabb értekezés a hangolás rejtelmeiről, illetve az interneten, a www.drumweb.com cím alatt a “Prof Sound`s Drum Tuning Bible” című részt ajánlom.
Mindezek után sok sikert, nagyszerű dobhangokat kívánok!
Korompay Zsolt

Hozzászólások

Hozzászólás

A hozzászólások le vannak tiltva.